Fura dolog lehet apának lenni. Nézni az első pillanattól, ahogy egy új élet növekszik, találgatni, hogy milyen is lesz, hogy kire fog hasonlítani, mik lesznek a jó és mik a rossz tulajdonságai.
Aztán egy nap történik valami: nem lesz hirtelen világbéke, nem jelennek meg a vízhajtású autók - egy ember számára azonban 180 fokos fordulatot vesz a világ. Egy rövidke pillanat, és onnantól minden megváltozik: nem egy arc vagy a tömegben, hanem APA.
Nem, nem ismerem ezt az érzést, de azt hiszem, hogy az összes eddig elkészített munkámnak egy kicsit az „édesapja” vagyok. Ismerem a legtöbb csibészségét, jótékonyan átnézek a hibái felett, ugyanakkor szelíden megfedem érte, és határtalanul büszke vagyok rá, ha jó jegyet hoz haza az iskolából - vagy az életből.
És persze fáj, ha az én személyes csodámat valaki bántja és felnagyítja hibáit, becsmérli, lebecsüli jó tulajdonságait és eme groteszket ingyenélőnek, semmirekellőnek titulálja.
Persze, sokszor előfordul ez, és még azt sem mondhatom ki tiszta lelkiismerettel, hogy na, én ilyet aztán sosem tettem!
Új gyermekem, „aki” (amely) fura módon többünké egyszerre, lassan kamaszodik. Sok apával, sok anyával, akik mind egyként foglalkoznak Vele, lesik minden rezdülését és egyengetik útját az önállósodás felé.
Sok vizsgálaton átesett már, de komoly baja, hála istennek, nincs. Rossz kisgyerek, néhány csontja már tört, a bőre is sokszor felhorzsolódott, néha kimondottan koszos, hiszen kint van a szabadban egész nap. Megsütötte a nap, leégett-felhólyagosodott-lehámlott. Szép ruháját néha összegyűrte, olykor rakoncátlan barátai öntötték le. Kijöttek rajta a gyermekbetegségek, bár megkapta ellenük az oltást – erősödik, cseperedik.
Ennek ellenére sem rossz ő, bár sokan sok rossz tulajdonságát felnagyítják, már-már abszurd méretűre, és híresztelik fennen, hogy „nadeezasztán…”
Anyám gyermektelen barátnője jut ilyenkor eszembe, aki lelkesen osztotta a tanácsokat, hogy ezt a két rakoncátlan kölyköt – értsd: a húgom és én – milyen válogatott, ám humánus nevelési módszerekkel lehetne olyan állapotba hozni, hogy legalább esély legyen arra, hogy egyszer rendes emberek lesznek.
Aztán neki is született gyermeke - a válogatott módszerek sorra csődöt mondtak…
Persze, kell hogy legyenek szemfüles szomszédok, akik a gyermek jólétét tekintik mindennél előbbre valónak és akik haladéktalanul értesítik a gyámhatóságot, ha esetleg olyat látnak, ami a gyermek fejlődésének útjába állhat.
De azért egy kicsit bízzunk az atyai ösztönökben és abban, hogy a saját gyerekét a szülő ismeri a legjobban, egy apró rezdüléséből százszor több információt tud leszűrni, mint a laikus szomszédok, és pontosan tudja, hogy mikor kell papírzsebkendőért, és mikor orvosért szaladni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése